A Sacre hallgatása közben…

Igen, igen…
Ez volt az a zene: a beavatásé és a megtagadásé
Az örömé és szomorúságé

Egyszerre jött e kettő.
Egyszerre kapaszkodtunk egymásba
(bár te kicsit előbb fogtál meg
S én tovább tartottalak
Előbb láttál te meg
s előbb csuktad be a szemed, hogy
ne kelljen többé látnod.)
Te engedtél el előbb…
Ez a zene is csak azért szólt,
hogy addig se kelljen beszélnünk
(hiszen már nem volt mit mondanod)
Ültünk egymás mellett a siralompadon
nem gondolva múltra se jövőre
csak hallgattuk a pogány zenét
én idegenül te ismerősen

Aztán elszaladtam hegedűtokot venni
Te később a falhoz állítottad
mint valami fegyvert
hogy védjen meg
multunk ellen
ellenünk

Késő volt… vacsorázni mentünk.
Felettük nyáresti hangulatainkat
a meghitt órák örömét.
Ittunk rá valami sört
(hogy megédesült a délután
annyi keserűsége után!.)
És azt mondtad:
„Majd meglátogatsz”
Ezt mondtad
annyi csók után.
És még azt, hogy
szeretsz enni velem.
Te
Mert csak te csak te
Mindig ez volt a fontosabb

Node sebaj (tudtam már ami lett)
Majd megkeres egy lány
akivel elhiteted
hogy „csak te” „csak te”
Majd megkeres egy lány
aki elhiteti veled
hogy feláldozza magát
(lásd a Sacre!)

Mire lettem volna én jó neked
(Én csak szerettelek.)
Mire volt jó az egész?
Mire volt jó az a nyár?
Csak a zene maradt meg
Külön nálam – külön nálad
Néhány lejárt lemez…
Töröld le néha
(Én is azt teszem)

S hallgasd újra
Túlzengi pusztulásunk.

És örülj.

Már csak ezt kívánom.



1976. november

A pillanat varázsa

A pillanat fellángolt
Szemed szikráitól,
S bevilágította
Szunnyadó titkaim

Feltárult a zár...

Elindultam feléd,
Elindultál felém...

A pillanat izzott,
S kihúnyt...

Elmentünk egymás mellett.

Azóta
Hiába várlak.

(1968... vagy pár évre rá...)

örömeink 1978. junius 21.

Elnémító öröm az igazi vagy a szófakasztó?
Szádból forrásként buggyan a szó
a becéző, az őszintén drága:
Ó, te drága - hogy koppan belőlem ugyanaz,-
Szeretlek. De jobb, ha elhallgatom.
Te szó nélkül is közlöd
szétárasztva körém magad
s én benned úszva-fuldokolva-lebegve
élem a te örömöd.
Szemedbe nem sütök-
becsukom, ott is téged látlak.
S ha rámnyitod,
szépítő pillanatok sugarában
tündöklünk-fénylünk
kinemmondható szerelmünk
diadalára.
Elpusztíthatatlanok vagyunk mi
egymást pusztítók s újraszülők
egymásban - csak egymásban élők.

Kár, hogy nem gyönyörködhetnek bennünk az élők
(sem a holtak)

És néha úgy van
hogy sírnék
míg te szétáradsz
és némán rettegek
örömöd zugában
Ó te drága
Mért nem vagy mindig az

Mért illan az öröm
ha már örök a szerelem

(De csitt! El ne riaszd
földléptű kedvesed.)

ŐSZ -TAVASSZAL 1978. április 21.

A természet éledt - s én halni láttam (?)
szépen, szomorún.
Te is meghalsz egyszer - mondtad -
akárcsak Szvidrigaljovné
- bár nekem nincs Szvidrigaljovom -
de gyilkosom még lehet?!
ne te légy!
ne lássak őszt veled
ha szívünk egymásra néz
ha nyílik a cseresznyevirág
ha zöld rügyeket bont a nyár -
karcsú törzse hajlik, int feléd
én "tölgyemberem"
hiába súgod
bújj hozzám, ahogy csak bírsz, oly közel
hiába
egészen mégsem érlek el
hiába nyílik kezedben virággá a nyárfaág
hiába - a tavasz is ősz nekem...

Pedig nyár lesz megint - nyár.

(De most ősz van.)

Csak a tél sose jönne el!

A 25. órában (Késői vallomás)

Most tombol bennem a vágy, hogy nem vagy itt...
S újraélem együttlétünk kínjait;
visszaadva a csókokat, az ölelést.
Hallom a hangod: a lágyat, a rideget;
a búcsúnk riogva szólogat:
"Látlak még?" - kérdeztem, de elkésett a jóság,
s meztelen szavaim lehullottak a kőre.
Hiába mentem át a túloldalra, hozzád. -
Te már futottál, s csak annyit mondtál:
Látsz.
S én tudtam, hogy: soha.

"Jó nevetést" kívántál, én "jó utat".
Tudtam, hogy várod az útleveled,
s nem hittem el,
hogy rajtam múlt volna,
s tán maradsz.
Kerülgettük egymást az igazmondás örvényeiben.
Nem hittem neked. -
Most minden lélegzetem egy elfojtott sóhaj,
és köröttem csapdos a hiány:
---Vajon hol jársz?

Messzebbre kellett volna mennünk...
A Maros elém hozta gyermekkorom szorongásait:
az ismerős fák kíváncsian meredtek ránk,
a csend sem a meghitt volt: hallgatózó dinamit;
és feszült és robbant a lég...
Megmerevített a hosszú magány...
Fékeztek az előítéletek...
---Pedig: szerettelek.

Meglepett a szenvedély, mi benned tombol;
"Lehet, hogy nem hiszed, de úgy kellesz nekem"
Sok volt ez egyszerre és mégis kevés:
"Csak ezt érzed?" - kérdeztem.
"Csacsi vagy és naiv" - ez volt válaszod.
(Hisz' ez a minden.)
Én a szavakba kapaszkodtam, fürkésztem tekinteted.
Ez is mindent elmondhatott volna...
S én mégse hittem neked.
---Pedig: jó volt veled.

"Nem tiszteled az életet" - mondtad.
S a parton, a homokban,
Mikor majdnem olyan volt minden, mint álmaink,
"Ugye, jó, hogy élünk?" - kacagtad.
Én rábólintottam, élettelenül;
Hiszen nem is tudom, mi az élet
---És nem vagyok emberséges.

Ölelésed, nedves szemed, vissza nem csókolt csókod,
s az utolsó, tomboló-dühöngő kitörés -
mikor már tudtuk, hogy vissza kell menni...
mindent elárult..
És mégsem volt elég nekem,
ki holt szavak s emlékek rabja vagyok,
de tenni, adni, élni a jelent - képtelen.
---A neved tudtam. Te csak azt: Szerelem.

Szégyellem magam és fojtogat a lenyelt fájdalom,
a büszkeségem, megjátszott szerepem,
hogy semmit sem adtam, és kifosztottalak,
hogy nem mertem hinni neked,
hogy gyáva vagyok...
---Vajon mit csinálsz most?
S hogy nevettem...
De az nevet, aki...
Most sem sírok ("Nem vagyok emberséges")
Csak rád gondolok és hívlak.
kínoz a lelkiismeret vagy csak a vágy,
mert nem vagyok veled.
Ha itt lennél, és újra kezdenénk,
talán ugyanúgy válnánk el megint;
"Látlak még?"...
Igen?
Soha!
nem érdemellek meg sem téged sem mást,
sem az életet, amit nem tisztelek.

De egyedül nem tudok jobbá lenni.
Miért nem segítesz?

Makó, 1966.