Elnémító öröm az igazi vagy a szófakasztó?
Szádból forrásként buggyan a szó
a becéző, az őszintén drága:
Ó, te drága - hogy koppan belőlem ugyanaz,-
Szeretlek. De jobb, ha elhallgatom.
Te szó nélkül is közlöd
szétárasztva körém magad
s én benned úszva-fuldokolva-lebegve
élem a te örömöd.
Szemedbe nem sütök-
becsukom, ott is téged látlak.
S ha rámnyitod,
szépítő pillanatok sugarában
tündöklünk-fénylünk
kinemmondható szerelmünk
diadalára.
Elpusztíthatatlanok vagyunk mi
egymást pusztítók s újraszülők
egymásban - csak egymásban élők.
Kár, hogy nem gyönyörködhetnek bennünk az élők
(sem a holtak)
És néha úgy van
hogy sírnék
míg te szétáradsz
és némán rettegek
örömöd zugában
Ó te drága
Mért nem vagy mindig az
Mért illan az öröm
ha már örök a szerelem
(De csitt! El ne riaszd
földléptű kedvesed.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése