2010. március 13., szombat

A 25. órában (Késői vallomás)

Most tombol bennem a vágy, hogy nem vagy itt...
S újraélem együttlétünk kínjait;
visszaadva a csókokat, az ölelést.
Hallom a hangod: a lágyat, a rideget;
a búcsúnk riogva szólogat:
"Látlak még?" - kérdeztem, de elkésett a jóság,
s meztelen szavaim lehullottak a kőre.
Hiába mentem át a túloldalra, hozzád. -
Te már futottál, s csak annyit mondtál:
Látsz.
S én tudtam, hogy: soha.

"Jó nevetést" kívántál, én "jó utat".
Tudtam, hogy várod az útleveled,
s nem hittem el,
hogy rajtam múlt volna,
s tán maradsz.
Kerülgettük egymást az igazmondás örvényeiben.
Nem hittem neked. -
Most minden lélegzetem egy elfojtott sóhaj,
és köröttem csapdos a hiány:
---Vajon hol jársz?

Messzebbre kellett volna mennünk...
A Maros elém hozta gyermekkorom szorongásait:
az ismerős fák kíváncsian meredtek ránk,
a csend sem a meghitt volt: hallgatózó dinamit;
és feszült és robbant a lég...
Megmerevített a hosszú magány...
Fékeztek az előítéletek...
---Pedig: szerettelek.

Meglepett a szenvedély, mi benned tombol;
"Lehet, hogy nem hiszed, de úgy kellesz nekem"
Sok volt ez egyszerre és mégis kevés:
"Csak ezt érzed?" - kérdeztem.
"Csacsi vagy és naiv" - ez volt válaszod.
(Hisz' ez a minden.)
Én a szavakba kapaszkodtam, fürkésztem tekinteted.
Ez is mindent elmondhatott volna...
S én mégse hittem neked.
---Pedig: jó volt veled.

"Nem tiszteled az életet" - mondtad.
S a parton, a homokban,
Mikor majdnem olyan volt minden, mint álmaink,
"Ugye, jó, hogy élünk?" - kacagtad.
Én rábólintottam, élettelenül;
Hiszen nem is tudom, mi az élet
---És nem vagyok emberséges.

Ölelésed, nedves szemed, vissza nem csókolt csókod,
s az utolsó, tomboló-dühöngő kitörés -
mikor már tudtuk, hogy vissza kell menni...
mindent elárult..
És mégsem volt elég nekem,
ki holt szavak s emlékek rabja vagyok,
de tenni, adni, élni a jelent - képtelen.
---A neved tudtam. Te csak azt: Szerelem.

Szégyellem magam és fojtogat a lenyelt fájdalom,
a büszkeségem, megjátszott szerepem,
hogy semmit sem adtam, és kifosztottalak,
hogy nem mertem hinni neked,
hogy gyáva vagyok...
---Vajon mit csinálsz most?
S hogy nevettem...
De az nevet, aki...
Most sem sírok ("Nem vagyok emberséges")
Csak rád gondolok és hívlak.
kínoz a lelkiismeret vagy csak a vágy,
mert nem vagyok veled.
Ha itt lennél, és újra kezdenénk,
talán ugyanúgy válnánk el megint;
"Látlak még?"...
Igen?
Soha!
nem érdemellek meg sem téged sem mást,
sem az életet, amit nem tisztelek.

De egyedül nem tudok jobbá lenni.
Miért nem segítesz?

Makó, 1966.

Nincsenek megjegyzések: